Tengoku kara no tenshi

- Ki lehet ez?? - kérdezte Tomy, kicsit furcsállva a földön fekvő lányt, akin rengeteg sérülés van. A fekete hullámos hajú lány, eszméletlenül fekszik egy folyó parján. 

- Nem tudom, de biztos, hogy valami különös vele. 

- Vigyük haza, ha meggyógyul talán tud valamit mondani.

A lányra a 10 éves Tomy lelt rá, amikor haza felé tartott egy rétről, ahol a kutyájával Ciellel játszott.  Ők nem szokványos emberek, mindeannyian különlegesek, igaz a kis Tomynál még nem lehet tudni, mire is született, de Miló aki mondhatni, hogy a nevelő apja, mágus. Az elemek irányításában jártas, s ők mindannyian a földi világ születtei. A fővárostól, Miyakivától távol éllnek egy kisebb faluban, Mizuta falujában. Miló a város védelmi rendszerének a fent tartásával foglalkozik és azzal, hogy eltartsa a magához vett fiatalokat és megtanítsa őket különféle dolgokra. A legfurcsább az volt, hogy még sosem látták a furcsa kinézetű loányt erre felé, az első dolog az volt, hogy minél hamarabb megkelett tudniuk, hogy miért jött ide. 

- Furcsa előérzetem van. 

Köztüdött, hogy a földi és az égi világban máshogy telik az idő, amíg a földön több év eltelik, lehet, hogy az eg birodalmában csak pár óra. Ez kiszámíthatatlan volt mindig is. 

Miló egy kisebb házban lakott, Tomyval, Jakee-vel és Ciellel a beszélő kutyával. Első dolguk az volt, hogy a lányt biztonságba helyezzék és megkelett győződniük arról, hogy senki nem látta az ujdonsült jövevényt.

Amikor Miló belépett a házba, kezében a lánnyal Jakee elképedve merredt rá. A fiú még csak 18 éves volt, de máris oszlopos tagja a város harcosainak, igaz több éve béke honol a városon, de biztos, ami biztos kiképeznek pár fiatal férfit. Ha úgy adódik megtudják védeni az otthonukat. 

- Mégis ki ez?? Minek hoztátok ide?

- Úgy sejtem, hogy távolról jött, kikell derítenünk miért jött ide.

- Mi van ha bajt hoz ránk?? Elkell mondanunk a főtanácstagnak Takama-nak.

- NEEEM!!! Egy szót se szólj senkinek, külömben kitekerem a nyakadat. - fenyegette meg Miló Jakee-t

- Jól van. Akkor mit kezdjünk vele?

- Megkell várnunk amíg magához tér. 

A fiú csak elment a szobájába duzzogva, s maga mögött jó erősen becsapta az ajtót. 

Több napig ébresztgették a lányt, gondját viselték, beszéltek hozzá, de semmi nem történt. Jakee még mindig akadékoskodott, hogy az ő házába ne tegye be idegen a lábát, de Miló tudta, hogy csak a szája nagy. Ciel beszélő kutya volt ugyan, de megszokta, hogy nem szabad beszélnie más emberek előtt, mivel egy beszélő kutyának nem szabadna a földön tartózkodnia. Mivel köztüdött, hogy a beszélő-reppülő kutyák az ég teremtményei...Igen, Miló tudott a másik világról, amiről csak a tanácsosok tudtak még eddig, a város lakók pedig nem. A férfi sok tudás és tanulás árán jött rá a dolgora, néha a tanácsosokat is kihallgatta, csak, hogy meggyőződjön arról, hogy neki igaza van. Igaza volt. An'namaria ágya melett ülve beszélgetni kezdtek. 

- Olyan angyalian alszik... - mondta Ciell. - Olyan furcsa ez az egész, egy lány, aki a semmiből jött ide. Azt se tudjuk honnan jött mit akar...

- Igazad van, ezt akarjuk kideríteni de ah....

Ebben a pillanatban a lánynak megrebbent a szeme, szépen lassan kezdte kinyitni a szemét, félt, hogy valami rosszba csöppent bele. Amikor a szeme nagyra nyílt, ismeretlen arcokat látott, őt figyelték, s egyből felszaladt az arcába a vörös pír. 

- Jakeee... gyere ki... Felébredt a lány!!

Amíg a fiú kijött a szobából, addig Miló készített a lánynak enni és inni. Mivel nagyon elvolt gyengülve. Jakee félpucéran jött ki a szobájából, felsőtestén izzadság cseppek voltak, edzett valószínűleg. Amikor meglátta An'namaria-t elakadt a lélegzete, életében nem látott még ilyen szép lányt, aki még sápadtan is elképesztően festett

- Hello. - Köszön neki ridegen

A lány csak bólintot, mivel nem tudta, mit is mondhatna nekik. 

- H...hol vagyok?? - tette fel az első kérdést eléggé félénken. - Fáj a fejem és nem emlékszek semmire!

Sóhajtja, majd gondolkodóan kutatgatni kezd az emlékeiben. 

- Semmire nem emlékszel? - kérdezi Tomy. 

- A nevemet tudom... An'namaria vagyok. De az, hogy honnan jöttem, vagy hova megyek, mi vagyok.... minden kiesett.

S hangos zokogás törte meg a beszédet a szobában, a lány keservesen sírva fakadt, s csak sírt és sírt. Miló leült mellé az ágyba, s magához ölelte.

- Először egyél, utána mindent megbeszélünk alaposan. 

- Rendben. -A lánynak remegett mindene, a keze a hangja, az egész teste. 

Újabb egy hét telt el, mira a lány normális állapotba került. Jakee minden szabad idejét a szobájában töltötte, csak, hogy ne kelljen találkoznia a lánnyal. Eléggé furán érezte magát a kiözelében, s a lány nem tudta mire ez a zárkózottsága. 

- Miló, valami rosszat tettem, hogy Jakee nem akar velem szóba se állni?? - szalad ki a száján a kérdés

- Nem dehogy. Csak önfejű és makacs, valószínűleg nehezen fogadja el az új család tagot. 

- Család tagot? 

- Hisz az lettél nem?

- Remélem... - azzal egy hatalmas ölelést intézett a fiú iránt. - Szerinted emlékezni fogok valaha, hogy ki vagyok? 

- Reméljük igen, külömben sose tudjuk meg, hogy miért jöttél ide. Most koncentráljunk arra, hogy megtanítalak vívni, hogy jobb formába hozzunk. Eléggé elgyengültél. 

- Rendben. 

Bementek egy hatalmas nagy szobába, aho lfegyverek és könyvek agyaránt voltak. Az egyi kfal mentén több méteres polcok, amik roskadásig voltak könyvekkel. Melettük pedig egy létra állt, azok számára akik elakarták érni a felső szinteket, s onnan levenni könyveket. A másik fal pedig tele volt fegyverekkel, kardokkal, lándzsákkal, kaszákkal, sarlókkal egyszóval mindennel. Miló azt kérte Annytől, hogy válasszon egy kardot magának, tetszés szerint.

A lány egy virággokkal díszített markolatú kardott választott, ezután pedig kimentek a hatalmas udvarra, ahol gyakorolni fognak.